Magyar plakátok a kezdetektől a szocreálig

szerző: D. Udvary Ildikó művészettörténész
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
Megosztás itt: print

A mai plakátok őseinek a XIX. századi, főként vándorcirkuszokat, mutatványosokat hirdető grafikai nyomatokat tekinthetjük. A mai értelemben vett színes plakát szinte egycsapásra terjedt el Európában az 1860-as évektől, ami különösen Jules Cheret (1836-1932) francia művésznek köszönhető: ő készített először színes litografált plakátot. A litográfia, azaz kőnyomat egyszerű és olcsó eljárás volt, s így lehetővé tette a nagy mennyiségű és nagyobb méretű nyomatok elkészítését. Számos plakátot készített zenés szórakozóhelyek, mulatók részére, melyek különösen a rokokó festészet dús kompozícióit idézték. A modern plakátművészet első klasszikus képviselője Henri de Toulouse-Lautrec volt. Egyszerű, könnyen áttekinthető, határozott színvilágú formanyelve több szálon kötődött a szecesszióhoz is.  A szecessziós plakát legismertebb mestere a szövevényes indáival és vonzó nőalakjaival nagy népszerűségre szert tett, Alfons Mucha volt.

 

Magyarországon az első, 1885-ben készült plakát Benczúr Gyula nevéhez fűzőik. Benczúr az 1885. évi Országos Általános Kiállításhoz készült munkáját a historizáló, allegorikus elemekkel, barokkos bőséggel kialakított kompozíció jellemezte.  A kiállítási plakátokat általában maguk a művészek készítették. Példa erre a Vaszary János tervezte 1900-as vagy a Ferenczy Károly készítette 1903-as Nemzeti Szalon plakát.

 

A „blikkfangos”, humoros, dekoratív kereskedelmi plakátok létrehozója, Faragó Géza Muchánál is tanult Párizsban. A századforduló belle epoque korszakát főleg a városi élet örömeit (kávéház, mozi, kabaré, színház) népszerűsítő, derűs hangvételű plakátok jellemzik. Alkotóik többek között Földes Imre, Tuszkay Márton, Pólya Tibor, Vadász Miklós. Példaként említsük meg Bortnyik Sándor közkedvelt, 1915-ös Unicum plakátját.

 

A plakát a kereskedelmi és kulturális tematika mellett, már a kezdetektől  jelentős szerepet játszott a politika területén is. A plakátművészet híven tükrözi a társadalom minden területét érintő politikai változásokat.  Az I. világháborús plakátok először a toborzáshoz, a hadikölcsönökhöz kapcsolódnak, majd később egyre inkább a háború borzalmai, a nyomor, a pusztítás elleni tiltakozás kerül előtérbe. Az 1917-23 közötti nemzetközi forradalmi hullám időszakában jelennek meg az agitációs politikai plakátok.  Bíró Mihály (1886-1948) számtalan plakátot tervezett a szociáldemokratáknak, melyek többsége transzparensként is funkcionált. Nemzetközileg is hatalmas népszerűségre szert tett, emblematikus figuráját, az 1912-es vörös kalapácsos embert többször is felhasználta. (Például a Tanácsköztársaság ideje alatt a május 1-jei plakáthoz.) A forradalmi agitáció legizgalmasabb plakátjait az avantgarde főként expresszionista, kubista stílusjegyeit alkalmazó Nyolcak és az Aktivisták művészei, többek között Pór Bertalan, Uitz Béla, Berény Róbert tervezték (pl.  Berény: „Fegyverbe, fegyverbe”). A Nyolcak művészcsoport egységes koncepcióval nem rendelkező társaságát követően az Aktivistákat radikálisabb társadalmi, világnézeti, művészeti elképzelések jellemezték. Az aktivizmus magyarországi megszületése Kassák Lajos nevéhez fűződik. Az 1915-16-ban kiadott A Tett (a Die Aktion című német újság megfelelője), majd ennek betiltása után a MA folyóirat szellemisége a korszak legjelentősebb külföldi avantgárd folyóirataihoz kapcsolódott és a művészet radikális megváltoztatását tűzte ki célul. Mindez a Tanácsköztársaság művészetre vonatkozó elképzeléseiben is tükröződik.

 

Az 1920-as évek közepétől kezdve a kereskedelmi és kulturális témában újra kiemelkedő színvonalú plakátok születtek. Létrejött egy új művésztípus, az alkalmazott grafikus (Gebrauchsgrafiker),  aki a plakáttervezés mellett akár könyv és prospektus, kiállítási pavilonok, üzletportálok, enteriőrök tervezésével is foglalkozott. Emellett természetesen számos festő továbbra is készített plakátokat. A plakátok formanyelve nem volt egységes, hiszen egymás mellett élt az akadémizmus, a szecesszió, az art deco és az avantgarde szellemisége is. A korszak tervezői között szerepelt a korábban említetteken kívül Kassák Lajos, Bottlik József, Molnár C. Pál, Deutsch Ernő, Konecsni György. A II. világháborút megelőző időszakban a gazdasági élet hanyatlása mellett a plakátművészet minden területén egyre nagyobb hangsúlyt kapott a politikai propaganda, s ez magával hozta a színvonalas plakátok számának csökkenését. A háború utáni néhány évben a plakátművészet visszanyúlva a harmincas évek hagyományaihoz, sokoldalú formavilágot teremtett. Fő téma a választási plakátok mellett az újjáépítés lett. Számos plakát készült a szociáldemokraták, a kisgazdák és a kommunisták megrendelésére. A plakátok készítői többek között Konecsni György, Gábor Pál, Tamássi Zoltán, Fischer Ilona (Filo), Macskássy Gyula és János, Ék Sándor. A negyvenes évek végére folyamatosan előtérbe kerültek az Amerika- és kapitalizmus-ellenes megnyilvánulások és 1949-re már nálunk is kialakult a szovjet mintát követő szocialista realizmus.

 

Ezt az irányt kívánta még jobban erősíteni a Műcsarnokban 1949-ben rendezett, „A Szovjetúnió művészete” kiállítás, közvetlen mintát adva a hazai alkotóknak. Az 1950-es I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás anyagát már a szocreál formai és tematikai sematizmusát követő didaktikus, áloptimista zsáner jelenetek, valamint reprezentatív Lenin és Rákosi portrék alkotják.