Tisztelt Emlékező Közösség! Kedves Pesterzsébetiek!
Ismét kerek évfordulón gyűltünk ma össze itt, Pesterzsébeten. Hetven éve, hogy Budapest utcáin felragyogott a tiszta szabadság lángja. Nemzedékek nőttek fel az eltelt idő alatt, s bár a legtöbben még nem is éltünk akkor, közös feladatunk, hogy az 1956-os események emlékét megőrizzük. Közös kívánságunk a fiatalok felé, hogy ez a nemzeti ünnep többet jelentsen számukra néhány lapnál a történelemkönyvben. Azt szeretnénk, hogy érezzék át ’56 valódi súlyát, és méltók legyenek arra az áldozatra, amit értünk hoztak.
Itt állunk ma Pesterzsébeten az Emlékezés terén – amelyet egykor Hősök terének is hívtak. Ezen a téren a múltban az egymást követő történelmi korszakok újabb és újabb emlékművekbe íródtak. És végre méltó módon tudunk fejet hajtani ’56-os hőseink előtt. Azok előtt a pesterzsébeti polgárok, diákok és munkások előtt, akik az életüket kockáztatták egy szabad, független és igazságos Magyarország reményében.
Bár Pesterzsébet történelmi léptékkel mérve nagyon fiatal település, megalapításától kezdve minden sorsfordító pillanatban a történelem sodrásába került. Köszönhető volt ez a főváros közelségének, majd peremkerületi elhelyezkedésének, és nem utolsósorban az önszerveződő, öntudatos és büszke polgárainak. 1956-ban sem volt ez másként. A forradalom története nemcsak a belvárosban íródott. Nemcsak a Corvin közre vagy a Magyar Rádió ostromára kell emlékeznünk. Tudnunk kell, és büszkén kell hirdetnünk, hogy Dél-Pest nemcsak hogy kivette részét a forradalomból, hanem Budapest legnagyobb harci körzetévé vált!
Lehetetlen lenne az összes helyi eseményt egyetlen ünnepi beszéd keretében felsorolni, vagy az összes forradalmárt és hősi áldozatot név szerint megnevezni. Fontos tudnunk azonban, hogy amikor ma a pesterzsébeti utcákon sétálunk, bárhová tartsunk is, a forradalom hőseinek lábnyomaiban járunk. Kedves Pesterzsébetiek! Idézzük fel ezeket a helyszíneket!
1956. október 23-án este, a Rádió ostroma után kiment az utasítás a Budapestet megszálló szovjet csapatoknak. A másnapi lapok még azt hirdették, hogy a Török Flóris utcai Tátra moziban a Szökevények című francia filmet adják aznap, ami háborús hadifoglyok Svédországba meneküléséről szól. A vetítésre azonban már nem kerülhetett sor. A történelmi események egyetlen pillanat alatt átírták nemcsak a moziműsort, de a pesterzsébetiek sorsát is.
A Soroksári út folytatása, a mai Helsinki út már rögtön a forradalom kitörésének másnapján a szovjet haderő fontos déli felvonulási útvonalává, és ezzel az első helyi fegyveres megmozdulás helyszínévé vált. A mai Nagy Sándor József utca torkolatában a pesterzsébeti ellenállók három vasúti kocsit húztak torlaszként az útra, és elszánt tűzharcba bocsátkoztak a tankokkal.
Pesterzsébet városközpontjában október 25-ére már teljesen felforrósodott a hangulat. A Kossuth Lajos és a Török Flóris utca sarkán álló volt rendőrkapitányság épülete először az első helyi felkelők bebörtönzésének, majd bátor kiszabadításának helyszíne lett. Később ugyanez az épület adott otthont a Nemzetőrség főparancsnokságának, a Kossuth Lajos utca pedig a büszke forradalmárok felvonulási útvonalává vált.
Kicsit odébb, az egykori Ipartestületi Székházból, amely akkoriban kommunista pártházként működött, a felkelők kihordták a propagandakönyveket, a röplapokat, és az utcán máglyát raktak a diktatúra hamis szavaiból. De ez az épület nemcsak az indulatoké, hanem az alkotásé is volt: a Forgószél-hadművelet első napjától kezdve ez a ház rejtette a Róka rádió titkos bázisát, és itt szerkesztették a helyi szabad sajtó hangját, a Magyar Szó című forradalmi lapot. Kevesen tudják, de volt az épület alatt egy föld alatti titkos folyosó is, amelyen keresztül a pártházból a Kossuth mozi alatt észrevétlenül ki lehetett jutni a Török Flóris utcára. Befalazva ugyan, de talán még most is ott rejtőzik.
A Városházát, akkori nevén Tanácsházát is elfoglalták a szabadságharcosok. Itt működött ezután az Ideiglenes Nemzeti Tanács. A Pflum-ház, az akkori Kossuth mozi szintén a pesterzsébeti demokrácia bölcsőjévé vált: itt tartották azt a hatalmas népgyűlést, amelyen megválasztották a tanács tagjait. És amikor a helyzet drámaivá vált, az épület pincerendszerében egy légókórház nyitotta meg kapuit.
Mert a pesterzsébeti lakosok nemcsak harcoltak, de össze is fogtak egymással. A Nemzetőrség egységei több száz pesterzsébeti forradalmárral ott voltak a főkapitányságon, a pacsirtatelepi rendőrőrsön, a Tanácsházán, a Kossuth Gimnáziumban, valamint az Attila, a Szabadka és a Mártírok úti iskolákban is. A Vasas Kultúrházba járt át élelmezésért a Nemzetőrség, az Aranycsillag étterem pedig kiszolgálta az élelmiszerjegyes fegyvereseket.
Az október végi harcok helyszínein, a Soroksári úton, az ATRA gyárnál, és a szétlőtt tornyú Segítő Mária-kápolnánál már a pusztítás nyomai égtek. Majd november 4-e után a sötétség rátelepedett a városrészre: a hatalmas, kíméletlen szovjet katonai gépezet eltiporta a fegyveres ellenállást. Ugyanakkor a Juta-dombi harcok örökre a pesterzsébeti ’56-os hősök megalkuvást nem tűrő ellenállásának szimbólumává váltak. Súlyos harcok dúltak a Határ úton és a Nagykőrösi úton is. Pesterzsébet utcáin idegen harckocsik dübörögtek.
A túlerő végül győzött. November 11-én a szovjetek teljesen elfoglalták a kerületet. Egész Budapesten legutolsóként, itt, Pesterzsébeten ért véget a fegyveres ellenállás. Ami ezután következett: a bosszúszomjas megszállás és a kegyetlen megtorlás. De 1956 hősi napjai mégis megmutatták a világnak, hogy a magyar nép nem kér a diktatúrából. A szabadság olthatatlan vágya mindig erősebb és időtállóbb, mint a legnehezebb lánctalpas tankok.
Beszédemet azokkal a szavakkal zárom, amelyek a pesterzsébeti Új Temetőben hangoztak el 1956 októberének utolsó, szomorú napján, a pesterzsébeti hősök temetésén, amikor az áldozatok hozzátartozóihoz néma gyászban a pesterzsébeti lakosok tömege csatlakozott:
„És úgy emlékezünk rátok örökre, mint soha senkire még. És a magyar történelem legfényesebb lapjaira írja nevetek a nemzet. Mert ennek a történelemnek olyan szakaszában éltetek és harcoltatok a szabadságért, amely a hősiesség és a szabadságharc szent, dicső korszaka volt.”
Dr. Benyovszky Tóth Anita
kultúrtörténész