Trianon emlékezete

szerző: Skaper Brigitta muzeológus
Share on facebook
Share on email
Share on print

Trianon emlékezete

A következő tanulmány azt vázolja fel, hogy a trianoni békekötés milyen reakciókat váltott ki Erzsébetfalván és az ebből táplálkozó korszellem miként nyilvánult meg, főként a helyi sajtóban.

A magyar békedelegáció csak 1920 januárjában szembesülhetett először a béketervezettel (addig ugyanis nem volt olyan legitim kormány, amelyet a békekonferencia elismert volna). Ebben az állt, hogy egész Erdély, a Tiszántúl keleti szegélye és a Bánság keleti fele Romániához, Horvátország és Szlavónia, a Bánság nyugati fele, Bácska nagyobb része és a Muravidék a Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz, Kárpátalja és Felső- Magyarország pedig a Csehszlovák Köztársasághoz kerül. A küldöttség vezetője Apponyi Albert gróf volt, aki január 16-án, három nyelven elmondott beszédében kifejtette, hogy lényeges módosítások nélkül a kapott tervezet Magyarország számára elfogadhatatlan. Javaslatot tett arra is, hogy a vitatott területekről a wilsoni elveknek megfelelően népszavazással döntsenek.[1]

A tervezetben foglaltak természetesen Erzsébetfalván is heves érzelmeket gerjesztettek, jól mutatja ezt a január 22-én, Gyász napok címmel megjelent cikk is: „Gyász zászló a házakon, gyász lepel a kirakatokban, a legnagyobb gyász a szívekben van. Temetésre készülünk: temetjük a nagy, gazdag, boldog Magyarországot; melyet a győztes ellenfelek szétdarabolásra ítéltek. Ez a szomorú hír járja be az országot. E hírtől lett fagyos a mosolyunk, bánatos az arcunk, könnybe lábadt a szemünk… Pedig sem lemondani, sem kétségbe esni nem szabad. A történelem tanusága szerint, már hazánk átélt ily csapásokat, de kiheverte, mért ne heverné ki most is. Igaz; hogy ha ezt elérni akarjuk, elsősorban egységesnek kell lennünk. A gyűlölködő politikát el kell vetni, vállvetve kell dolgozni, hogy a csapást kiheverjük, s megkezdhessük azt a kulturális és szociális munkát, amellyel a külföldi rokonszenvet megnyerhetjük. E gyásznapon szálljon ki-ki magába, mérlegelje a veszteséget a melyet el kell viselnünk, de egyben ne feledkezzenek meg arról a veszteségről sem, a melyet el kell még viselnünk, ha gyűlölködünk és be teljesedik rajtunk a költő szava: „Átok fogta meg a magyart, mert az soha össze nem tart.”[2]

A május 6-án megkapott végleges szöveg semmilyen változtatást nem tartalmazott. Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche Lázár Alfréd követ 1920. június 4-én, délután fél ötkor, a Grand Trianon kastélyban írták alá a békeszerződést. Magyarország területe – Horvátországot nem számítva – 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, népességszáma 18.2 millió főröl 7.6 millió főre csökkent. Az elcsatolt részeken élők mintegy 30 %-a volt magyar, a legtöbben, 1.6 millióan a Romániának ítélt területeken laktak, 1 millió magyar került immár csehszlovák és félmillió jugoszláv részre. A ratifikálásra november 13-án, a becikkelyezésre pedig 1921. július 26-án került sor.[3]

Az Erzsébetfalva és környéke  június 10-én nem csak a békéről, de ahhoz kapcsolódóan a jövőben elérendő célokról is cikkezett: „A reánk erőszakolt békekötés kell, hogy záróköve legyen Magyarországon mindama féktelenkedéseknek amelyeknek forrása a világháború és az azt követő idők vérözönéből táplálkozott. De a békekötés egy tövises út kezdetét is jelenti a mely utnak végén az ezeréves haza ujból régi, évezredes területi épségében fog tündökölni… A községi köz- és társadalmi életben, a jótékonysági és gazdasági akciókban, a kultúra, a zene, a sport terén kell, hogy az erőszakos érvényesülés, az önkény korlátlan uralma megszűnjön és tért engedjen az igazi egyéni tehetség, a nemzetet előbbre vivő jog és szabadság uralmának. Ez az alap az, amelyen találkozhatunk a művelt nyugat népeinek eszmekörével; ez ama alap, amely ismét kiszélesítheti határainkat. Az ország atomjaira, a községekre hárul ezen feladat legsúlyosabb része…”[4]

Az I. világháború végével tömegek indultak meg a magyar fennhatóság alatt maradt területekre. A menekültek többsége állami alkalmazásban állt, akik sokszor az utódállamokban megkívánt hűségeskü megtagadása miatt távoztak. A lakáshiány miatt 1919 őszétől egy részüket tömegszállásokon vagy vasúti vagonokban tudták csak elhelyezni.[5]

Az Erzsébetfalva és környéke előbb idézett lapszáma szerint a kereskedelmi miniszter leiratban hívta fel a hivatalos köröket, hogy mihamarabb intézkedjenek a vagonokban élők lakáshoz juttatásáról. Erzsébetfalván a helyiérdekű vasút állomásán is volt néhány olyan menekült, akik hónapok óta ily módon éltek.

A Városok lapja 1921 októberében hasonlította össze az 1910-es és 1920-as népszámlálás adatait. Az adatok alapján megállapították a nagyközségek előretörését, ami az újság szerint azt jelezte, hogy ezek a települések fognak a trianoni szerződéssel elszakított virágzó városok helyébe lépni. A legnagyobb mértékű szaporodás a Budapest környéki községekben volt megfigyelhető, külön kiemelték Erzsébetfalva 30.2 %-os népességnövekedését.[6] A Magyarság 1923 májusában Erzsébetfalváról, mint a legnagyobb községről írt, amelynek 40.545 lakosa volt.[7] Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a 67.907 fő 11.7 % – a (tehát 7945 lakos) az elcsatolt területeken született (A Felvidéken 5.5 %, Erdélyben 4.7 %, a Vajdaságban 1.5 %).[8] Erre számos mai erzsébeti utcanév is emlékezteti az utókort.

A Trianon 100 MTA – Lendület Kutatócsoport honlapján található, menekültek egy részét tartalmazó adatbázis (http://trianon100.hu/menekultek) 51 Erzsébetfalvára érkezőt tűntet fel név szerint, Pestszenterzsébetnél pedig 2 fő szerepelt. Tehát összesen 53 főt lehet ennek alapján beazonosítani.

A közgondolkodást és a magánszférát a korszakban teljes mértékben áthatotta a revizionizmus és az irredentizmus eszméje.[9] Ennek, a Múzeum gyűjteményében megtalálható emlékeiből is válogattunk a kisfilmhez: korabeli képeslapokat és egy iskolások által használt ceruzakészletet, illetve annak dobozát mutatjuk be példaként.

Az erzsébeti sajtóban is találhatunk példát a revíziós elvre: „Elérkezett hát az a nap, amikor világmozgalommá dagadt a magyar szívekből fakadt vágyakozás, amely a mai állapotok megszüntetése érdekében a békés revíziót kéri a népek igazságos fórumától… Minél inkább távolodunk a békekötés napjától, annál gyászosabb és tarthatatlanabb az ország lakosságának a helyzete, de annál mélyebb a győztes országokban is a békeszerződések pusztító hatása. Gyors segítség kell: revízió!”[10]

A háborús hősökről való megemlékezés a legtöbb esetben valamilyen módon összefonódott a szebb jövőért, (értsd a trianoni béke megváltoztatásáért) való küzdelemmel, amint ezt a következő példa is jól mutatja: „Ma, május másodikán este 9 óra 40 perckor a világ összes katholikus templomaiban egyszerre szólalnak meg a harangok a világháborúban elesett hősök emlékére…Építsetek a szívetekben olyan égig nyuló emlékoszlopot, amelynek minden oldalán az elesett hősök neve ragyogjon, de amelynek csucsán a halódó magyar élet feltámasztása és naggyá tételének gondolatáért való cselekvés ékeskedjék.”[11]

Itt kell megemlékeznünk az erzsébeti hősökről is, hiszen az elveszett férfiak is a trauma részét képezték. Sokan estek hadifogságba, s volt, akit csak évek, sőt évtizedek után látott újra a család. Sziják József például  huszonnyolc év után tért haza, magával hozva ukrán feleségét és hét gyermekét.[12] Nem tudjuk, hány erzsébeti katona halt meg a Nagy Háború alatt. A korabeli sajtó híradásai és a Budapesti Fővárosi Levéltárban fellelhető, állami anyakönyvi másodpéldányok levéltári gyűjteménye alapján több mint 470 főt tudtunk eddig név szerint beazonosítani. Az 1945-ig átnézett anyakönyvek tanúsága szerint a legutolsó, első világháborús hőst 1944 októberében jegyezték be…

Bibliográfia

Nagy Orbán: Pesterzsébet XX. kerület – Budapest városrészei, CEBA, 2000

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, Budapest, 2005

Szűts István Gergyely: Elűzöttek. Menekültek, optánsok és vagonlakók In: Rubicon 2017 /7-8. p.52-61.

Zeidler Miklós: A revíziós gondolat, Osiris, Budapest, 2001

[1] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században p.141-142.

[2] Erzsébetfalva és környéke, 1920. január 22. p.1.

[3] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században p.147 – 148.

[4] Erzsébetfalva és környéke 1920. június 10. p.1.

[5] Szűts István Gergyely: Elűzöttek. Menekültek, optánsok és vagonlakók p.58-59.

[6] Városok lapja 1921. október 20. p.82.

[7] Magyarság 1923. május 6. p.9.

[8] Nagy Orbán: Pesterzsébet XX. kerület p. 37.

[9] A revízó és irredentizmus közötti különbségre lásd Zeidler Miklós: A revíziós gondolat p.51.

[10] Pesterzsébeti Ujság 1931. május 16. p.1.

[11] Pesterzsébeti Ujság 1931. május 2.p.1.  Az író a május 18-án összeülő népszövetségi gyűlésre utalt.

[12] Pestszenterzsébeti Közlöny 1943. április 10. p.3.